Én a történeteimet absztrakt képekben mondom el. – Barabás Zsófival beszélgettük a „Felhők súlya” című kiállítása kapcsán. 

Én a történeteimet absztrakt képekben mondom el. – Barabás Zsófival beszélgettük a „Felhők súlya” című kiállítása kapcsán. 

Barabás Zsófival a Mozsár Keménydió kávézóban beszélgettem, a „Felhők súlya” című kiállítása kapcsán.

– Hogyan lett belőled képzőművész? Művészcsaládban nőttél fel, és milyen módon hatott ez rád?

– Édesapám is képzőművész, az édesanyám pedig zenélt, csellózott, tehát a művészeti vonal jelen volt a családban. Az édesapám műterme a lakásunk része volt, a párisi udvarban ahol éltünk. Sok művész is járt a szüleimhez, akik festőművészek, szobrászok, zenészek voltak. Hárman vagyunk testvérek de a szüleim sosem erőltették, hogy művészek legyünk, viszont mint opció nyitva volt előttünk ez a lehetőség. Én tizenhárom éves koromban kezdtem el úgy igazán rajzolni, szakkörbe járni, aztán felvettek a Képzőművészeti Szakközépiskolába, majd a Képzőművészeti Egyetemre. Eldőlt, hogy én ezzel fogok foglalkozni. Először tervezőgrafikus szerettem volna lenni – azt a szakot is elvégeztem az egyetemen- , de aztán harmadévtől elkezdtem festeni, és onnantól nem volt kérdés, tudtam, hogy ezt akarom csinálni.

A család mindig biztatott, engem is és a testvéreimet is, támogattak minket. Amikor nem vettek fel elsőre a Képzőművészeti Egyetemre, akkor ki tudtam menni Angliába, Cambridge-be, egy szemeszterre illusztráció szakra. A szüleink mindig figyeltek arra hogy nyelveket tanuljunk, járjunk sportolni, az volt a cél, hogy több lábon álljunk. Azt kérték, hogyha lehet a pedagógia szakot is végezzük el. 

A diplomámba bele van írva, hogy taníthatok művészettörténetet, rajzot és ábrázoló geometriát is. De ahhoz hogy valaki egyetemen taníthasson,  szükséges a DLA fokozat, ehhez most május végén lesz a disszertáció védésem a Pécsi Tudományegyetemen. Korábban tanítottam művészettörténetet a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban.

– Hogyan befolyásoltak téged a külföldi útjaid, Cambridge, és például Tokió?

  Cambridge volt az első hely ahol egyedül voltam hosszabb ideig, azaz három hónapig. Nagyon érdekes tapasztalat volt, mert Magyarországon a rajztanítás leginkább úgy zajlik, hogy áll előtted egy modell, akiről úgy öt-hat órán keresztül rajzolunk portrét, vagy aktot. Angliában ugyanakkor a kroki típusú rajzolás volt a jellemző, ami azt jelenti, hogy körülbelül tíz perc alatt skicceled le a látványt. Ez nekem szokatlan volt. Az elején nem is ment könnyen. De arra biztatott bennünket a tanár, hogy egyből az élő látványt rajzoljuk le. Kaptunk vázlat füzetet, és mindig más volt a téma. Jött például egy cirkusz Cambridgbe és azt kellett rajzolni esőben, szélben, azt ahogyan a sátor körül tevékenykednek, pakolnak, állatokat etetnek.  

A tokiói utam pedig egy japán állami ösztöndíj volt 2009 – ben. Hosszú, többhónapos procedúra volt a pályázás, melynek része volt, hogy elkezdtem japánul tanulni, vagy hogy újra kellett nyelvvizsgázni angolból is, mert nem fogadták el a magyar Rigó utcai nyelvvizsgát.  Így áprilisban kimentem Tokióba, négy hónapot, vagyis szintén egy szemesztert voltam ott.
A császári képzőművészeti akadémiára jártam, és fantasztikus élmény volt. Óriási váltás volt azokhoz a helyekhez képest ahol korábban jártam. Japánban tanulni, élni nagyon más. Kaptam egy műtermet, ahol hárman voltunk, egy japán fiú, egy francia lány és én. Az osztálytársak munkái is nagyon inspirálóak voltak. Ott láttam először , hogy egy  szaktársam styrofoam szigetelő anyagból készített szobrokat. Engem is érdekelt a három dimenzióba kilépés lehetősége, de ezt én addig, csak papírral, vagy fával valósítottam meg. (papírplasztikák, releiefek) Én is vettem ilyen anyagot és kicsi formákat vágtam ki belőle sniccerrel. Könnyen alakítható anyag volt és jól lehetett rá festeni is. 

 

Közben meghívták az egyetemi osztályunkat Niigatába, ami északnyugatra van Tokiótól, egy képzőművészeti triennáléra. Elhagyott épületekben volt lehetőségünk installációkat készíteni. Találtam egy iskolaépületben üres, fából készült mikroszkóp dobozokat, és elvittem Tokióba magammal belőlük négyet.Arra gondoltam, hogy ez a doboz mint formátum egy zárt tér, és egy egységnyi levegő, ami azt az érzést szimbolizálja, ami Japánban sokszor elfogott. Japánban nincsenek nagy belmagasságok a lakásokban, nem olyan szélesek az utak, össze vagy zárva sok emberrel, például a metróban, illetve a kollégiumi szobánk is nagyon pici volt. Más a fizikai valóságod dimenziója.
Ezért kitaláltam, hogy az én formavilágommal elmesélem ezeket az érzéseket. Mind a négy dobozba valami más érzést jelenítettem meg. Ezeket ki is állítottuk a triennálén.  Amikor ősszel visszajöttem Magyarországra, a Mono Galériában volt lehetőségem kiállítást csinálni a japán élményeimből. Készült kint sok rajz és kollázs, meg olajkép is, de az volt az érzésem, hogy a doboz sorozatot kell folytatnom. A mikroszkóp tartó doboz mintájára készíttettem 25 hársfa dobozt és ezekbe építettem kicsi installáció terveket. Ezeket elszórva a galéria egyik termében a falon állítottuk ki, míg a másik térben megépítettem egyet életnagyságban. Azaz be tudtál menni a térbe, mintha egy dobozba lépnél be. 

– Tokió előtt hol voltál, és milyen külföldi útjaid voltak ezeken kívül?  

– Voltam Finnországban többször és az Erasmus keretén belül Darmstadtban Németországban. Darmstadt szecessziós negyedében, Mathildenhöhében volt a tervezőgrafika tanszék, azon a részén a városnak ami épségben megmaradt a bombázások után. Izgalmas öt hónapot töltöttem itt, nagyon jó tanáraim voltak, mint például Sandra Hoffmann. Nála az volt a feladat a szemeszterre hogy kellett készíteni egy könyvet. Mindenki keresett valami témát amivel foglalkozni akart. Én gyakran bejártam Frankfurtba és láttam egy parkolóházat a Majna partján, amit éppen bontottak. Azt találtam ki hogy ennek az épületnek a lebontását fogom dokumentálni. Pár nap eltéréssel ugyanazokról a pontokról fotóztam ahogyan lassan eltűnik az épület. Elmentem a frankfurti építészeti archívumba is, kikértem az épület eredeti terveit; és a városi fotó archívumból megszereztem a hatvanas évekből fotókat, amikor elkészült és átadták az épületet. Ezekből az archív anyagokból és az én felvételeimből készítettem egy könyvet, ami a vizsgamunkám is volt a szemeszter végén.

– Hogyan jutottál el idáig a festészetben amit most képviselsz? Mi volt a kezdet, hogyan alakult ez ki?

– Ezek a formák amiket én rajzolok, – most már lassan tizennyolc éve – finoman, lassan változnak, alakulnak. Én a történeteimet absztrakt képekben mondom el. Persze néha volt egy-egy kitérő, vagy váltás. Ilyen volt a 2013-as frankfurti ösztöndíjam, amikor a város két ikonikus épülete megjelent a képeimen. Az egyik az ECB Központi Európa Bank épülete volt, amit akkor fejeztek be éppen, a másik egy Portikus nevű kiállító tér, egy kis piros ház a Majna egy szigetén. Az volt az elképzelésem, hogy úgy tudom megmutatni az organikus formák méretét, ha egy konkrét felismerhető dolgot, jelen esetben egy épületet rakok mellé, elé. Az organikus elemek mindig az embert és az érzéseket, a geometrikus elemek pedig az épített környezetet szimbolizálják a képeimen. Később ezeket a felismerhető épületeket elkezdtem leegyszerűsíteni, sík lapok, geometrikus elemek futottak a képeimen és mögöttük hömpölyögtek az organikus vonal rendszerek. Az utóbbi években megint az organikus formák a képek fő motívumai a síkok pedig- a képek szélére kifutva- mint egy váz szerkezet tartják ezeket a formákat.

– Mi a módszered, hogyan festesz?  

– Szinte minden nap bemegyek a műterembe. Rajzolok, vázlatokat készítek, vagy egyenesen a vászonra rajzolom fel a formákat amiket meg fogok festeni. Egyszerre több képen dolgozom, mert a munka közben van egy fázis, amikor a képnek száradnia kell. Ilyenkor egy korábbi munka kerül elő, és azt fejezem be. Általában sorozatokban gondolkodom, egy sorozat 10-15 képből áll.

– Milyen stílusba sorolnád a műveidet, egyáltalán lehet ezeket valahová sorolni?

– Ez egy organikus és geometrikus absztrakt világ. Amit most csinálok az teljesen absztrakt. Olyan van, hogy egy-egy forma emlékeztet valakit valamire, belelát dolgokat a képbe. Korábban készítettem síkplasztikákat már, akkor én vágtam ki formákat dekopír fűrésszel fából és reliefeknek hívtam őket.Ezek egymás elé erősítve rétegelt lemez lapok voltak, amiket mint a vászon képeket olaj festékkel festettem meg. Ez a sorozat 2002-2006 között készült. Most megint szerettem volna kilépni a táblakép formátumból. Úgy mintha a képből kiemelnék egy organikus elemet mely önálló életre kel, és szinte lelép a festményről.
Ez a felhő sorozatom, ami most is fából készült. Az organikus elemen belül új formák jelennek meg, kicsit olyan mintha ránagyítanál a festmény egy részére.Ugyanakkor itt sokat számít, hogy ott van mögötte a fehér fal, ez is a kompozíció része. Ezen a kiállításon több ilyen „felhőt” komponáltunk egymás köré.
Mikor az első felhőkön dolgoztam feljött hozzám két barátom a műterembe, beszélgettünk és az egyikőjük megkérdezte, hogy tudom-e, hogy a felhőknek mekkora súlya van? Csak látszólag könnyedek és légiesek. Ez az ambivalencia tetszett meg nekem. Arra gondoltam, hogy nemcsak a felhő plasztikájában tud jól működni, hanem a képekre is érvényes mert a táblakép formátumon belül is megjelennek ezek az elemek, a „felhő” formák.  Van egy térmélység a képeken belül.

– Ki a kedvenc festőd?

– Nagyon szeretem az amerikai absztrakt expresszionistákat, Helen Frankenthalert, vagy Joan Mitchellt. A szabadság ami a festményeikben van, nagyon vonzó számomra. Van egy fal a műteremben, ahol azoktól a festőktől van pár munka akiket szeretek, sokra tartok. Ilyen a két mesterem Keserü Ilona és Bak Imre. Vagy Moizer Zsuzsa, Nemes Márton, Bernát András. Több japán kollégámtól is van pár kisebb munkám. 

– Mik a terveid a jövőre nézve? Hol és miről készül újabb kiállítás ?

Most mindenképpen tartok egy kis pihenőt, aztán folytatom a festést és vannak új szobor terveim is. Ezeknek fogok nekiállni nyáron. 

A kiállítás május 27-ig elérhető a Deák Erika Galériában. 

Instagram: @zsofibarabas

Fotó: Kállai Márton, 

Tér és repró fotók: Sulyok Miklós

Szöveg: Szőke Anikó 

No Comments

Leave a Reply