Wes Anderson – French Dispatch: inkább egy életre kelt képzőművészeti remekmű, mint egy mély mondanivalójú filmes alkotás

Wes Anderson – French Dispatch: inkább egy életre kelt képzőművészeti remekmű, mint egy mély mondanivalójú filmes alkotás

Az idei Cannes-i filmfesztivál a rendezői önreflexió színtere volt: Mia Hansen-Løve művében elhajózhatunk a Bergman-szigetekre egy forgatókönyvíró párral, Nadav Lapid rendezésében (Ahed’s Knee) betekintést nyerhetünk a modern Izrael világába egy szenvedélyes dráma által, ahol főszerepet kap a kreatív szabadság. És ott van örök kedvenc rendezőnk, Wes Anderson The French Dispatch című alkotása, ami egy igazi szerelmeslevél Franciaországhoz és az újságíráshoz.

 

Andersont feltehetően egyszer és mindenkorra szívébe zárta Thierry Fremaux, a cannes-i filmfesztivál igazgatója, hiszen a rendező egy egész évvel eltolta a French Dispatch bemutatóját, mivel a 2020-as cannes-i fesztivál meghiúsult a koronavírus miatt. A film tehát kereken egy évet váratott magára, amivel egyenesen arányosan nőtt az izgatottság a különálló történetekből összeálló „francia óda” iránt.

A várakozással ellentétben az eddig megjelent kritikák arról tanúskodnak, hogy (legnagyobb bánatunkra) Wes Anderson legújabb műve nem lett a kritikusok új kedvence, és egyelőre csak abban reménykedhet a rendező, hogy a French Dispatch-nek legalább a franciák szívébe sikerült beférkőznie.

 

A film, a címben szereplő magazin egy-egy fontos cikkét mutatja be az adott újságíró főszereplésével vagy előadásában. A film szakaszokra oszlik, három különálló történet tölti ki az idő legnagyobb részét. Az egyik egy elmebeteg gyilkosról (Benicio del Toro) szól, aki történetesen zseniális művész. A másik történet az 1968-as párizsi diáklázadások idején játszódik és a középpontjában egy radikális forradalmár fiú (Timothée Chalamet), valamint az újság egyik riportere (Frances McDormand) bonyolult viszonya áll. A harmadikban egy rendőr fia és egy hivatásos séf vesz részt, aki főz a csendőrség számára. Minden történetben megtalálható néhány jelentőségteljes és megrendítő pillanat, rövid közbeszólások, amikor Anderson elejti az ecsetet, amivel a tökéletes összhangú jeleneteket festi le. Különösen kedves rész, amikor az ételekről beszél, amik képesek felidézni az otthon hangulatát, amikor az ember magányos és távol van az otthonától. Itt úgy tűnik, valójában valami személyes szálat fedezhetünk fel Anderson életéből.

 

Néhány színész, például McDormand, képes fenntartani az érdeklődést, még akkor is, ha elnyeli a film dísze. Filmjeiben Anderson egyre inkább egy sablon előadásformát követel, amely semlegesíti az egyéni stílust, ami viszont felveti a kérdést: 

 

Miért kell annyi érdekes színészt felvenni, ha ugyanabba a formába akarja beleilleszteni őket? 

Általánosságban elmondható, hogy Wes Andersont egyre kevésbé érdekli a történet mondanivalója, inkább tökéletesen berendezett élőképeken van a hangsúly – mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a French Dispatch egyes jeleneteiben valóban szoborrá merevednek a színészek. Nem meglepő, hogy a Benicio del Toro által alakított festőről szóló rész a legnépszerűbb, mert a French Dispatch sokkal inkább egy a festővászonról életre kelt képzőművészeti remekmű, mint egy mély mondanivalójú filmes alkotás.

 

Természetesen azt az egyedi vizuális világot, amit elvárunk tőle most is tökéletesen hozza -hiszen egy Wes Anderson film lényege, mégis csak az, hogy az egy Wes Anderson film. 

 

Forrás: Vanity Fair, 24.hu

No Comments

Leave a Reply