A varázslatos Wekerle

A varázslatos Wekerle

Nem-budapestiként gyerekkoromban -köszönhetően a nagymamám fanatikus, első pillanattól kezdődő Barátok közt-imádatának – a “legbudapestibb” épületnek a Parlament után egyértelműen a sorozatbéli “Mátyás király teret” tekintettem. Természetesen azóta kiderült számomra, hogy nem így hívják a helyet, ahol a sorozat ikonikus épülete áll. Azonban nem csak a Barátok közt tette naggyá a helyet és az azt körülvevő városrészt: az első néhány látogatás után kiderült számomra, hogy egy roppant izgalmas, és rendkívül kellemes kerületről van szó, ami jóval több, mint egy csinos forgatási helyszín. 

A Wekerle-telep Budapest 19. kerületének a szívét alkotja: a hírneves ecseri piac és a Köki mind egy köpésre vannak tőle, a Népligettel ráadásul bicikliút köti össze. 

Ahogy az internetről megtudtam, nagyon régre nyúlik vissza Wekerle története: 1908-ban (tehát több, mint 100! éve) Wekerle Sándor, akkori miniszterelnök kezdeményezésére egy kispesti eladó birtokot megvásárolt az állam, a célból, hogy egy munkástelepet hozzon létre. Legelőször is egy mészhomoktéglagyár épült, ahol a környék építkezéseihez felhasznált anyagot készítették. 

Az azóta ikonikussá vált környék tervezésekor elsődleges szempont volt, hogy a munkáslakásokat az akkori dolgozók igényeihez alakítsák: mivel javarészt vidékről felköltözött szakmunkások dolgoztak a környező gyárakban, ezért úgy alakították ki az élőhelyüket, hogy az az otthoni kertes házak hangulatához hasonlítson, és ne a klasszikus, budapesti bérlakásokéhoz. 

Wekerle főterének megtervezésére is külön pályázatot hirdettek meg akkoriban, amit Kós Károly nyert meg – innen a mai elnevezése a telep központi terének. Kós kikötötte, a lehető legizgalamasabb tér létrehozása érdekében, hogy minden építész maximum két épületet tervezhet ide. Ő maga is csupán a főteret lezáró két kapu egyikét és a kaput közrefogó házakat tervezte meg. Ez a frissesség ma is érződik a téren: habár az épületek nagyon “egyben vannak”, a népi szecessziós stílust remekül kiegészíti az az eklektikusság, ami annak köszönhető, hogy különböző fejekben született meg minden épület.  Összesen 48 féle típusház található a telepen. A stílusok is széles skálán mozognak: a népi szecessziós műremekeket és neogótikus házakat is megtalálhatunk itt. 

A lakások és házak külsejének szabad megkötéseivel szemben a belső terek jóval szigorúbb kritériumoknak kellett, hogy megfeleljenek. Az építészeknek 44-46 négyzetméteres lakásokat kellett tervezni, ráadásul az egyes helyiségek méretei is szabályozva voltak. A lakások mind rendelkeztek saját vécével, azonban fürdőszobával nem – akkoriban még ez nem volt divat. Az eredeti tervek között szerepelt a telepen egy közös népfürdő, azonban ez végül nem valósult meg. Nem csak a közös fürdő maradt el a legelső elképzelésekhez képest: sem kórház, sem villamossín nem épült végül, annak ellenére, hogy a legkorábbi tervekben ezek is szerepeltek. 

A mai várostervezési trendek az akkori tervrajzokban is fellelhetők voltak, ennek köszönhetően már a legelejétől fogva meghatározták, hogy mekkora legyen a zöldterületek aránya a telepen. Végül ötvenezer fát ültettek el a közterületeken és 16 ezer gyümölcsfát adtak ajándékba a lakóknak, hogy ők maguk gondozzák őket a kertjükben. 

Ezek a száz évnél is régebbi tervezési szempontok mind-mind összeadják azt, hogy ma miért szeretjük olyannyira ezt a különleges részét Budapestnek: az izgalmas, sokszínű épületek, a vidékies hangulatot kölcsönző rengeteg fa és bokor, és persze az elsőre átláthatatlannak tűnő, pókhálószerű alaprajz.

Bármelyik évszakban tökéletes célpontul szolgálhat, ha egy kis hazai turistáskodásra adnánk a fejünket, de a legjobb mégis csak a koranyári időszak, amikor a számtalan fa és növény virágzik és zöldell. 

Képek forrása: 

Fortepan / Gali

No Comments

Leave a Reply