A brutalizmus szívmelengető ridegsége

A brutalizmus szívmelengető ridegsége

A hagyományosan a kommunizmus korszakához és területeihez társított építészet, a brutalizmus egyszerre hideg, és valamiért szimpatikus. Az alábbiakban utánanézünk, miért is érezzük ezt a tökéletes ambivalenciát.


A trendek folyamatosan köröznek: előbukkan a nagyi korabeli szabásminta, miközben cikivé válik a tíz éve viselt kalap. A régi válik folyton az újjá, ez a körforgás a művészettörténetben is megfigyelhető. A művészeten kívül különösen igaz ez a zenére és a divatra is. Az építészet esetében pedig nincs jobb példa erre az örökérvényű igazságra a brutalizmusnál. Ez az építészeti stílus a 20. század közepétől kezdődően örvendett nagy népszerűségnek egészen a hetvenes évek közepéig, amikor is elkezdték a rossz ízléssel azonosítani. Manapság azonban úgy tűnik, visszatért a divatba és a köztudatba ez a vad ötletekkel és zord anyagokkal operáló stílus.

 

Brutalista stílusban főleg nagyobb intézmények épületeit tervezték, leggyakoribb alapanyaga pedig a beton és az acél. Csupán moduláris elemeivel és funkció központú megoldásaival nem feltétlen lógott volna ki a modern építészeti stílusok közül. Az épületek méretei és tekintélyt parancsoló részletei azonban összetéveszthetetlenek. Impozánssága és geometriai szabályossága pedig korunkban is nagyon népszerűvé teszi ezeket a lenyűgöző alkotásokat. 

 

A brutalizmus kifejezés egyébként nem az épületek méretéből ered (habár tényleg brutálisan nagyok), hanem a nyers beton – ami az egyik leggyakoribb alapanyaga – francia megfelelőjéből (béton brut). A stílust gyakran állítják párba olyan huszadik századi elméletekkel, amik a szocialista ideák felé mutatnak. A második világháború utáni sürgető építkezési igényt remekül kiszolgálta, a stílust magát az egész bolygón elterjesztve, azonban főleg az Egyesült Királyságban és az egykori szovjet, kelet-európai országokban készültek meghatározó építményei.  

 

A csodás Le Corbusier beton iránti rajongásához kapcsolható a brutalizmus születése. Az Unité d’Habitation Marseilleben volt az első munkája a második világháború után. Az 1952-ben befejezett épület a munkásosztály elszállásolására volt tervezve, mintegy 1600 ember lakott benne. Ennek az épületnek az esztétikája gyakran felfedezhető a későbbi brutalista projektjein is. 

 

A nyolcvanas évekhez közeledve azonban egyre inkább csökkent a népszerűsége. Ez nagyrészt annak is volt köszönhető, hogy a monumentalitásáról sokan asszociáltak a totalitariánus rendszerekre. A nyers beton, amit olyan szívesen használtak az építményekhez, szintén nem javította az esélyeit a túléléshez: nagyon erősen látszott rajta az idő, nagyon könnyen sérül. 

 

Anthony Daniels ennek kapcsán így fogalmazott: a brutalizmus nem öregszik kecsesen, hanem morzsolódik, foltos lesz és lebomlik. 

 

A brutalizmus remekül mutatja be az urbánus hanyatlást, a gazdasági nehézségeket, a nyers beton például remek vászonként szolgál a graffitik számára. A kétezer-tizes évekre datálható divatba jöttének okát azonban nem lehet pontosan megmondani. Annyi bizonyos, hogy ami a zenében a techno, az az építészetben a brutalizmus. Az épületek ráadásul elég állandók is: drága a fenntartásuk és nehéz őket lerombolni. Nem könnyű átformálni vagy változtatni, úgy maradnak jórészt, ahogy az építész megálmodta őket. Talán azért jött újra a köztudatba, mert ez az állandóság vonzó a folyamatosan változó és kaotikus világunkban. 

 

Most pedig lássunk tíz csúnya és hideg épületet, amit valamiért imádunk, Montrealtól Tokyoig, Londontól New Yorkig, Sao Paolotól Tbilisiig.

No Comments

Leave a Reply