Ezt nem is tudtam, sose jutott eszembe megnézni! Gyerekkorom óta nagy naplóíró vagyok, de a naplók végére mindig elfelejtettem felírni milyen könyveket olvastam éppen. Szerettem volna valahol vezetni az olvasmányaimat, Ezért pár éve elkezdtem a könyvborítókat Facebookra, majd Instagramra, feltölteni az #olvass hashtaggel, így indult az egész. Eleinte nem volt benne tudatosság, de egyre több embert kezdett el érdekelni, már nem tőlem kértek ajánlást, csak megnézték az Instagramom.
Bevallom pár napja kicsit szorongani kezdtem, hogy újra kinyílik a világ és ez megint egy újabb változás, amihez gyorsan kell alkalmazkodni. A karantén alatt az átlagosnál is többet olvastam, és megfogadtam, hogy ezt a napi pár órát megpróbálom akkor is megőrizni, ha újra dolgozni kezdek, hiszen minden munkám alapja az, hogy olvasok, csak a hétköznapi rutinban ennek találom meg legnehezebben az idejét. Sokkal aktívabbak voltak a követőim, nekik is volt végre idejük olvasni, remélem, ők sem hagyják ezt el a jövőben.
Szuper látni, hogy a Harry Potter könyveknek még mindig nem múlt el a varázsa, a mostani fiatalok ugyanolyan lelkesedéssel olvassák, mint mi húsz éve, amikor először megjelent magyarul – ez már magába véve egy csoda. Bár folyamatosan jelennek meg ifjúsági regények és sorozatok, de meg merem kockáztatni, hogy ilyen kaliberű jelenség még egy ideig nem lesz. Ezekben a könyvekben az a legjobb, hogy a fiatalok együtt nőnek a karakterekkel, így nem tudják kinőni a Harry Potter lázat és évtizedek után is sok kamasz miattuk szereti meg az olvasást.
Szerintem Amennyire csak lehet, tágítani kellene az ajánlott olvasmányok körét, és kortárs irodalommal lehetne színesíteni azt. A kötelező olvasmányok fontos alapok mindannyiunk számára, jó, hogy vissza tudunk nyúlni hozzájuk, de sok esetben a megértésükhöz szükséges a megfelelő történelmi tudás és a nyelvezetük is kifoghat a diákokon. Most olvastam Németh László Iszony című könyvét, ami gimiben kötelező, de, harminc éves fejjel is megterhelő volt a szöveg.
Az én ideális és utópisztikus álmomban minden gyerek egyéni igénye szerint lenne kiválasztva a kötelező és az ajánlott olvasmánya aszerint, hogy mi szól igazán hozzá.
Az egész életem változott meg, nem csak a napi rutinom. A vírus előtti utolsó hetekben nagyon el voltam fáradva, és életemben először fordult elő, hogy nem örömmel mentem dolgozni – de ez az én hibám volt. Nem tudtam nemet mondani semmilyen munkára, akkor sem, ha abszolút nem fért bele az időmbe, és úgy éreztem kezdek szétmorzsolódni.
Ez az átka annak, ha valaki ennyire szereti a munkáját.
Egyik napról a másikra zártak be a munkahelyeim (Hadik és Societé), online kell megszerveznünk a Margó Irodalmi Fesztivált, ráadásul minden bizonytalan és kilátástalan volt, kellett pár nap, amíg lelkileg rendbe jöttem, mert mindez hihetetlenül ijesztő volt.
A karantén második felét a barátommal a Mecsekben töltöttük egy erdei házban, ami a legjobb ötletnek bizonyult. Hirtelen megváltozott a prioritás, napi rutin lett, hogy tüzelőt és vizet szerezzünk, és minden más, ami az eddigi rutin része volt másodlagossá vált.
Most sokkal kipihentebb vagyok, többet olvasok és összességében kiegyensúlyozottabb lettem.
Az emberi találkozások nagyon hiányoznak. Ezeken kívül mást nem is igazán hiányolok. Mivel ide-oda ingáztunk Budapest és a Mecsek között, így egyik helyet sem tudtuk megunni, nem éreztük a bezártságot és egyfajta utazásérzetünk is volt.
Az volt az újévi fogadalmam, hogy minden hónapban három napra elmegyünk belföldön valahova, hogy kiszakadjunk Budapestről. A természet jelenléte nekem nagyon fontos, szentendreiként hozzá vagyok szokva a Dunához, a patakhoz, az erdőhöz. Ezt a fogadalmat remélem, sokáig tudjuk tartani.
A nyugodt, odafigyelő idő magammal. Idő a páromra. A családdal és barátokkal a telefonbeszélgetések is sokkal mélyebbek lettek. Hiányozni fog az a fajta szabadság is, hogy nem kell napi szinten teljesíteni elvárásokat, kötelezettségeket, amiket a munka hoz magával.
Megtanultam, hogy igenis kell nemet mondanom, és meg kell húznom a saját határaimat, korlátjaimat. Én is úgy szocializálódtam hogy majd akkor olvashatok, ha elvégeztem minden más napi teendőmet, de be kellett látnom, hogy az én legfontosabb napi teendőm az olvasás, így az erre megkaparintott időt, a rutint, amit a karanténban tanultam, szeretném a jövőben is megtartani.
Erre még megtippelni sem tudom a választ, hogy mi áll majd vissza és mi az, ami megmarad. Magamból kiindulva azt tudom mondani, hogy a bizalmamon esett a legnagyobb csorba, és akikkel eddig beszéltem, ők is ugyanezt mondták. Kialakult egyfajta bizalomvesztés, amiből szerintem hosszú idő lesz kigyógyulni. Nem szabad sürgetnünk magunkat, mert akkor valóban úgy térünk vissza az életünkbe, hogy semmit nem hasznosítunk a karanténban szerzett nem kevés tapasztalatunkból.
Nekem nagyon jó érzés, hogy pár nap elteltével észreveszem, hogy nem költöttem másra csak élelmiszerre. Az erdőbe kizárólag a legszükségesebbeket vittük magunkkal és így sem éreztem semminek a hiányát. Hazaérve ijesztő volt látni, hogy mennyi felesleges tárgyam van, amire anno azt gondoltam, hogy nem élet az élet nélkülük. Ami még nagyon pozitív, hogy elkezdtünk kistermelőktől vásárolni, mert velük egy sokkal emberibb kapcsolatot lehet kialakítani, mint a nagy multikkal. Ezt a későbbiekben is meg akarom tartani.
A bakancslistám legelején a mozi van, mindegy milyen film, csak mehessünk megint a művészmozikba.
Karl Ove Knausgard hatalmas kedvencem, az életét feldolgozó hat kötetes sorozat ötödik könyve az elmúlt hetekben jelent meg, úgyhogy azt fogom olvasni az elkövetkező napokban, hetekben. Tőle még nagyon szeretem a második könyvét, a Szerelmet, amiben a házasságáról és az apává válás folyamatáról ír nagyon őszintén és nagyon valósághűen. A karantén alatt viszont sok Márquezt és Boris Viant olvastam, mert jól esett kiszakadni a valóságból egy kicsit.