Egy új éra küszöbén: a fast fashion változásairól

_mg_3959_1000

Évek óta figyelhetjük a művészeti és a gazdasági erőviszonyok divatiparban történő egymásnak feszülését, akkora segélykiáltás azonban még nem érkezett a macska-egér harc résztvevőitől, minthogy az utóbbi időben egymás után négy világhírű divattervező is elhagyta egy-egy prominens márkának a kreatív igazgatói posztját. A designereken a fast fashion korában egyre nagyobb a nyomás, szezonról szezonra többet kell felmutatniuk ahhoz, hogy sikeresnek nevezhessék az aktuális kollekciót, ettől pedig rövid idő alatt kiégnek. De valóban érdemes emiatt a divatipar válsághelyzetét vizionálni, vagy ez is csak egy 21. századi „szükséges rossz”, amihez majd szép lassan igazodik a divatvilág körforgása?

Derült égből villámcsapásként sújtott le a hír nyáron, miszerint Alexander Wang távozik a Balenciaga éléről, majd nem sokkal később az is kiderült, hogy Alber Elbazt elküldték a Lanvintől,  Raf Simons pedig önként otthagyja a Christian Diort. Ezek után már szinte üres ambivalenciával fogadtuk a hírt, hogy az is igaz, amit idén január óta pletykálnak: Hedi Slimane-nek sincs maradása a Saint Laurent-nál. Mindegyik esetben közös vonás, hogy nagynevű, 20. századi divatházról beszélünk, amely az alapító designer szellemi örökségét hivatott továbbvinni. A névadó tervezők évtizedekig uralták az általuk létrehozott műhelyt, az egész életüket annak szentelték, hogy egy saját világot hozzanak létre, amelyeket különböző kódokkal és stílusjegyekkel tolmácsoltak az öltözködés nyelvén. A 21. századi „örökösök” menesztése azonban rávilágított arra, hogy ebben a felgyorsult társadalomban ez a fajta birodalomépítés a jelenlegi keretek közt aligha kivitelezhető.

fastfashion

Az első nagy akadály a fentebb említett felgyorsult társadalom problémája: amíg az elődök javarészt az évszakokhoz igazodva mutattak be új kollekciókat, manapság az az elvárás, hogy egy nagy luxuscég évi hat kollekcióval rukkoljon elő. A designerek naptára tehát valahogy így néz ki: január: haute couture; március: ready-to-wear; május: resort, azaz „vakációra” szánt kollekció; július: ismét haute couture; szeptember: ismét ready-to-wear; november: ismét resort – és ebbe a külön megrendezett férfi divathetek még nincsenek is beleszámolva. Ez kéthavonta körülbelül ötven szettet jelent, amelyeknél egymást váltják az Oscar-díjátadóra szánt pazar ruhaköltemények és a mindennapos viseletek. Belegondolni is sokkoló, hogy mindennek a felelőssége egyetlen ember kezében fut össze, akitől alapelvárás, hogy jó vezetője legyen a többi tervezőnek, hogy művészeti érzékével sikerüljön megtartania a divatház színvonalát, miközben még figyeljen arra is, hogy egyfajta modern Midasként a készülő kollekció túlszárnyalja az előzőek eladási mutatóit, de persze úgy, hogy az állandó kliensek igényeit is kielégíti. Ehhez pedig hozzáadódik még az is, hogy vezető tervezőként a színtiszta alkotásra alig jut idő, hiszen nap mint nap eleget kell tenni az olyan igazgatói kötelességeinek, mint a sajtótájékoztatók vagy a világ bármely nagyvárosában esedékes tárgyalások.

Daniel Marks, a The Communications Store PR ügynökség alapítója szerint ez nem kreativitás és biznisz kérdése; az egész jelenséget rossz irányból közelítjük meg, ugyanis egy jó vezérigazgatóval az efféle akadályok még a divattervezők számára is átugorhatók. Suzy Menkes, a Vogue újságírója és Raf Simons személyes jó barátja azonban nem látja ennyire pozitívan a helyzetet. Why Fashion is Crashing című véleménycikkében nyíltan közli, hogy túl sokat kérnek számon az érzékeny, érzelmes, művészlelkű designereken. Talán banálisnak tűnhet ennyire emocionális szinten megközelíteni egy olyan kérdéskört, amelynek centrumában egy több milliárd dolláros iparág áll, a kreatív szektor egyik húzóága, de itt most tényleg azon áll vagy bukik a divatvilág jövője, hogy képtelenség lépést tartani a felgyorsult divatiparral anélkül, hogy az ne égetné ki a művészeket.

fastfashion1

Raf Simons és Hedi Slimane abban a korban lett tervező, amikor még teljesen más szerep jutott egy designernek: a Maison Martin Margiela által meghonosított divattervezői homály általános volt akkoriban, a ruhák beszéltek az emberek helyett, a kollekciók valós állásfoglalásokat, véleményeket és világnézeteket tükröztek, fittyet hányva a trendekre és a hordhatóságra, a közönség pedig csodálta ezeket a kreációkat és csak bizonyos esetekben viselte őket. Elkülönült a high fashion, azaz a tervezői divat, a high street, vagyis a prémium márkák közege, illetve a fast fashion, azaz a ruhák, amelyeket bárki megengedhet magának. Szerencsétlen helyzet, hogy mindez pont akkor változott meg, amikor ők ketten karrierjük csúcspontjához értek, majd megkapták egy legendás divatház kreatív igazgatói posztját.

Az azóta elfajult fast fashion, az internet, valamint az egyre növekvő gazdasági verseny idején nem maradt helye a belülről fakadó, asszociatív alkotásnak, hiszen hashtagekben és filterekben gondolkodó véleményvezérek és az ingerküszöbüket az egekben tartó divatérzékeny felső középosztály kiszolgálása lett mára az elsődleges cél – legalábbis a szóban forgó, mamutvállalatok által birtokolt márkáknál biztosan. Jelen cikk írásakor Slimane távozásáról csak annyi volt ismeretes, hogy a Saint Laurent tulajdonosával, a Keringgel nem sikerült megegyeznie szerződésújításkor, Raf Simons-ról viszont már a búcsú pillanatától kezdve tudott, hogy elsősorban azért mondott le, mert szeretne jobban a saját márkájára és a magánéletére koncentrálni. A saját nevével fémjelzett független branddel talán ez a balansz még sikerülhet is neki.

Alber Elbaz esete kicsit más. Ő 14 évig volt a Lanvin élén, megteremtette a legrégibb francia divatház 21. századi alapjait, új alkotócsapatot hozott létre megannyi, frissen felfedezett tehetséggel, és bár a márkát sosem övezte médiafelhajtás, hűséges és előkelő vevőkört sikerült kialakítania. Az eladások azonban lassultak, ez pedig elég volt a márkát birtokló Harmonie S.A.-nek ahhoz, hogy elbocsássák őt. Elbaz a búcsúközleményében a legjobbakat kívánta a cégnek, és azt mondta, hogy reméli, megtalálják azt az üzleti modellt, amely helyes irányba tereli a márka jövőjét. Szinte nevetséges, hogy ekkora karrier után az utolsó szó jogán a tervezőnek azt kellett éreznie, hogy száraz pénzügyi kérdésekre kell kitérnie. Habár a fentebb idézett Daniel Marks nem osztja a divattervezők művészi érzékenységével kapcsolatban kialakult közsajnálatot, ő maga is azt mondta a The Guardiannek, hogy reméli, Alber most inkább kivesz egy év szabadságot.

fastfashion2

A kakukktojás a tervezőnégyes közt egyértelműen Alexander Wang, hiszen ellentétben a többiekkel, ő lényegesen fiatalabb, más korban szocializálódott és kezdett tervezni, és már eleve úgy indult neki a brandépítésnek, hogy rögtön a közösségi médiára helyezte a hangsúlyt, megszólítva ezzel az interneten mindig elérhető fiatalokat. Minden show után végigfut a kifutón, nála már semmiféle rejtőzködésről nincs szó, az arcát adja bármihez, ami az övé – hol van ez már attól a Raf Simonstól, aki a Dior And I című dokumentumfilmben percekig próbált kompromisszumra jutni az ügyben, hogy a debütáló show-ja után ne kerüljön be róla fotó az újságokba? Nem, Wang esetében a régi korok szelleméről már nincs szó, csupán arról, hogy az ő sportos és gótikus világa nem fért össze a Balenciaga-örökséggel, ez pedig a profitra is rányomta a bélyegét.

A drasztikus távozások ellenére azonban felesleges válsághelyzetnek titulálni a jelenleg uralkodó káoszt. Ahogy az mindig is lenni szokott, a dolgok végül megtalálják a helyes medrüket, és ez most is hasonlóképp látszik megoldódni. És hogy ki menti meg a totális elidegenedésbe rohanó tervezőket? Egyelőre úgy tűnik, a Burberry és kreatív igazgatója, Christopher Bailey, aki egy laza közleménnyel átírt egy több évtizedes hagyományt. A márka ugyanis bejelentette, hogy ezentúl évente csupán két kollekciót fognak bemutatni, az ott látott termékeket pedig egytől egyig azonnal meg lehet majd vásárolni. Emiatt természetesen a show-k trendje is változni fog, hiszen eddig azt szoktuk meg, hogy tavasszal látható az őszi-téli, ősszel pedig a következő év tavaszi-nyári kollekciója. Ez több szinten hosszútávon orvosolhatja azt a mind morális, mind stratégiai problémát, amivel a tervezőknek mostanában meg kell küzdenie. Ezt elsősorban azért találták ki, hogy a luxusipar kijátssza a fast fashion márkákat, akik a fél éves várakozás alatt minden bőrt lerántatnak a kifutón látott trendekről, illetve, hogy eleget tegyenek az egyre radikálisabb fogyasztási szokásoknak. Nyilvánvalóan meglesznek a maga hátulütői és buktatói ennek, kezdve azzal, hogy a hat hónapos eltolódás hiányában eleinte nem lehet majd felmérni a keresletet, és előre le kell gyártani egy bizonyos mennyiséget, de még így is ez tűnik a legokosabb megoldásnak, ami egy ennyire feszült helyzetben születhet.

services

Azzal, hogy ez hosszútávon is beválhat, valószínűleg a márkákat birtokló luxuscégek sem vitatkoznak – hiszen véletlen lenne, hogy a szóban forgó, megüresedett kreatív igazgatói posztok közül a Balenciagához és a Saint Laurent-hoz pont olyan fiatal tervezők kerültek, akik abszolút támogatják ezt a törekvést? Demna Gvasalia, Wang utódja már a debütáló kollekciója előtt globális figyelmet vívott ki magának azzal, hogy saját márkájával, a Vetements-szel az elsők közt követte a Burberry forradalmát, az új Saint Laurent-direktor, Anthony Vaccarello pedig a Versus Versace kreatív igazgatójaként Donatella Versacéval karöltve üdvözölte házuk táján a See Now/Buy Now-trendet. Persze, ez önmagában még nem elég ok arra, hogy valakit ilyen tekintélyes pozícióra nevezzenek ki, kell hozzá a kiemelkedő tehetség is, de mindenképpen pozitívum volt esetükben ez az up-to-date szemléletmód.

És bár jóllehet, ez a váltás még nem ad megoldást arra, hogy mi lesz a divattervezők lelkivilágával, és arra sem, hogy a mai világban miképpen lehetne elefántcsonttoronyba visszavonulva alkotni, mégis évek óta ez tűnik a legfondorlatosabb vívmánynak, ami úgy melengeti keblén a modern technika adottságait, hogy közben aláássa a hátulütőit. Most, hogy már a valódi luxuscikkek is elérhetőek lesznek azonnal, a high fashion talán visszanyeri azt az uralkodó szerepet, amit néhány éve elvesztett. Ez pedig önmagában elég lehet egy modern alapokon nyugvó személyi és brandkultusz kialakulásának, amivel, ki tudja, talán még a visszahúzódóbb divattervezők is kiegyezhetnek. A divatipar alapjaiban rengett meg, így az újratervezésnél szinte bármi lehetséges. Wang, Elbaz, Simons és Slimane ebben a csatában talán elhulltak, háborút azonban korántsem vesztettek, a divatvilág ugyanis felismerte a távozásuk mögött húzódó globális problémát és rögvest a segítségükre sietett. Nem kell tehát válságot vizionálni, és kár is azzal tölteni az időt, hogy a régi rendszert siratjuk, hiszen éppen a szemünk előtt zajlik egy olyan divatforradalom, aminél izgalmasabb dolog az elmúlt évtizedekben aligha történt.

Szerző: Kovács Blanka

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.